Miközben felgyorsult a világ és a tekintet kifelé fordul, próbálja az információs áradatból megragadni a számára értékeset, nincs idő mérlegelni, a dolgokat átgondolva, megfontolt döntéseket hozni. A feladatok, a kötelezettségek felemésztenek minden időt, s már gyermekkorban sem marad szabadidő, aminek milyensége pedig életünk minőségének fokmérője lenne. Esztelen verseny folyik (nem igazi célokért, hanem csak úgy, önmagáért), ahol állítólag csak az első nyer, a többi pedig vesztes lesz. Vannak, akik küzdenek, s vannak, akik el sem indulnak, mert nem látják értelmét, mert nem hisznek a győzelemben, vagy egész egyszerűen feleslegesnek tartják az egészet. Harmincas, negyvenes éveiket taposók, életük delén válnak kiégetté. Mások idő előtt kiszállnak, mert elegük lesz az egészből.

Az életkedv elvesztése depresszióhoz, annak egy kis része öngyilkossághoz vezethet. Vannak lassú öngyilkosságok, alkohollal, agyondolgozással, sodródással. Élet hit és remény nélkül. Mindkettőt nehéz visszaadni, ha elvész! Ha nincs életcél, ha minden értelmét veszti, már a legkisebb esélyt sem lehet megragadni. Válhat valaki magányossá úgy, hogy mindenkije meghal, De lehet élni társas magányban is, ki tudja, melyik a rosszabb? Mert hogy mindkettő az, az bizonyos. Bele lehet betegedni, vagy akár bele is lehet halni. Idős házaspárok esetében ismert, hogy egyikük halála a másik életkedvének elvesztésével is jár, s hamarosan követi társát a másvilágra.

Magányos az, akit magára hagynak, de magányos az is, aki menekül a világ elől. Az élet szüntelen harc, aki a harcot feladja, magát az életet adja fel. Él esélytelenül, kiszolgáltatottan. A magánytól szenvedő embert elkerülik a többiek. Talán azt látják benne, amit magukban nem szeretnének felfedezni? A közöny fala épül köré. Arca csak akkor simulhatna mosolyra, ha az őszinte érdeklődés fontossá tenné mások, vagy akár csak egyetlen ember számára. Keresik is, akinek fontosak lehetnek, de előbb-utóbb feladják. A későn jövő kimarad, nem hisznek neki, elüldözik. Félnek a kudarctól, a remény elvesztésétől, ezért inkább bele sem fognak kapcsolatok építésébe.

 Ahhoz, hogy szeressenek bennünket, érdeklődéssel vegyenek körül az emberek, szeretetreméltóvá kell válnunk. Minden élethelyzetben adni kell tudni a szeretetet. Ráadásul úgy, hogy ne várjunk érte viszonzást. Az igazi szeretet bátran adható, nem fogy el, de viszonzásra talál akkor is, amikor nem várják. Mindig van nálunk szerencsétlenebb, akin egy csöppnyi szeretettel segíteni lehet.

A szeretet áramlása független az emberek vagyoni helyzetétől. A pénz nem boldogít! De a hiánya sem. A szegény gyakran mégis könnyebben tud adni, s boldogabb is. Becsüli a keveset is. Aki tud adni és elfogadni, ritkán magányos. Az igazi magányos önsajnálatának tengerében fuldoklik, s haragszik, hogy senki sem akarja kimenteni őt, a maga alkotta mocsárból. A mindenkire haragvó ember magát falazza körül. Reménytelensége tégláit keserűsége malterjával ragasztja össze, világa egyre szűkül. A levegőtlen zárkában fuldokolva másokat okol nehéz sorsáért.